Rólunk írták!

Néha olyan egészen valószerűtlen helyeken érik az embert meglepően kellemes gasztronómiai élmények, ahol azt a legkevésbé sem várná, azt például biztosan nem találnák ki, hogy hova érdemes Magyarországon elzarándokolni, ha kitűnő pizzát szeretne valaki fogyasztani.

A hazai konyhaművészet szereplőit többé-kevésbé ismerők, ahogy a komolyabb ételkínálattal rendelkező fesztiválok törzsközönsége is most biztosan legyintenek, hiszen az encsi Anyukám mondta vendéglő nem olyan nagy újdonság, sokan, sokfelé szóltak már elismerően az ott készült tésztákról, s mi magunk is hívei vagyunk a Dudás fivérek mesterségbeli tudásának. Ha bármilyen okból Észak-Magyarországon járunk, vagy éppen valamely budapesti esemény kiállítóiként felbukkannak az ismerős arcok, az számunkra biztosan egy újabb találkozást jelent a kihagyhatatlanul könnyű állagú finomságokkal.

A csepeli Póni Caffe & pizza nevét viszont annak ellenére is biztosan kevesebben ismerik, hogy komoly, több évtizedes múlttal rendelkező vendéglátóhelyről van szó, de azt legalábbis nem nagyon hinném, hogy a helyet túl sokan kötik a minőségi ételkínálat fogalmához. Márpedig az olasz kulinária kétségkívül legnagyobb nemzetközi sikert elérő fogását itt olyan színvonalon készítik, hogy bizony egy külön utat is megér, hogy Csepel-sziget közepén, a Csikó sétányon található Pónit felkeressük.

Ahogy azt Encsen megmutatták, hogy milyen egy igazán finom olasz (ihletésű) pizza – s most nyílván nem a melegítőlámpák alatt senyvedő szeletkékre vagy a különféle gyorsétterem láncok tömegtermékeire gondolunk -, úgy a csepeli lakótelepek szomszédságában üzemelő kis étterem arra nagyszerű bizonyíték, hogy ha valaki sült lepényfélére vágyik, nem kell feltétlenül a tömegturizmusra szakosodott vagy a gyors, viszonylag olcsó kalóriabevitelt kínáló egyenhelyek valamelyikét választania, igaz, legtöbbünknek némi kitérőbe kerül.

Azt nem igazán tudom, hogy a beszédes nevekből óhatatlanul felmerülő kérdésre mi a válasz, hogy a lovakhoz milyen módon kapcsolódik a környék, finom lepénykenyerek kerülnek ki a kemencéből, annak szellemében, ahogyan azt annak idején Nápolyban néhány száz éve Raffaele Esposito megálmodta.

Azért érdemes ezt külön is kiemelni, mert nemhogy hazánkban sem sűrűn találkozni a hagyományokat tiszteletben tartó pizzériákkal – a legtöbb esetben az alapokat az egyes nemzeti konyhákkal egészen rémisztő módon egybegyúrni igyekvő kísérletek áldozatai leszünk -, de Olaszországban is rengeteg silány minőségű, a nemes felmenők torz leszármazottait kínáló helyet látunk útón-útfélen, komoly kutatásra van ahhoz szükség, hogy nemcsak az eredeti receptet figyelembe vevő, de egyúttal élvezetes, ízgazdag tészták és feltétek kerüljenek tányérunkra.

Pedig igazán egyszerű ételről van szó, nem kell hozzá más, mint egy fatüzelésű kemence, jó minőségű liszt, néhány tisztességes forrásból származó alapanyag, igazi zöldségből, fűszerekből készült paradicsomszósz, valódi tejből oltott sajt, és hozzáértő szakács, igaz ezek mindegyike elengedhetetlen, ha bármelyikük is hiányzik, kétséges az eredmény, elmarad a várt élmény.

A Póniban azonban nem, ahogyan azt mások is megerősíthetik, köztük a minőségi étel és ital kultúra olyan elkötelezett szakértője is, mint a háromszoros, így örökös hazai sommelleir bajnok Kovács Antal, aki visszajáró vendégként nemcsak az itteni pizzák iránti lelkesedésünket osztja, de az általa képviselt és forgalmazott, nem csupán nevükben kézműves termelők palackjait is rendszeresen maga kínálja a borvacsorák mellé.

Az étteremben is meglepően jó áron – ahogy a borkereskedő vállalkozás, a Pinceáron nevéből már kikövetkeztethető – elérhető borok mellett legalább akkora élmény a bemutatott tételekről, s a bor-étel párosításokról is hallgatni – ahogy a legtöbben ismerik – Antit, nem titkolt és bizonyosan sokak szemében túlságosan is határozott véleménye van a hazai és külföldi borpiacról, ahogy az egyes borászokról, pincészetekről is, amit készségesen el is mond a vacsorák alkalmával.

Az étlap gerincét természetszerűen a különféle – a közízlésnek azért némi engedményt tevő – pizzák, s a házi készítésű tészták adják, de nyugodt szívvel ki lehet próbálni az olasz felvágottakat és a válogatott hazai beszállítóktól érkező tanyasi csirkéből vagy egyéb húsokból készített fogásokat, vagy éppen az ötletes édességeket is (a céklás feketecsokoládé torta meggyraguval telitalálat), messze nagyobb élmény, mint számos jól bejáratott, divatos belvárosi étteremben asztalhoz ülni, s nem mellékesen jóval barátságosabb áron tehetjük mindezt.

A hely egyébként is kellemes, családias, békebeli hangulatot áraszt, néhány apró részlet is nagyon a helyén van, mint a beépített zsalugáterek, a régi palackok, mérlegek, rádiók vagy a bőrkötésben érkező étlapok, barátságos meleg, déli színek uralkodnak, a két szinten elhelyezkedő asztalokat pedig jó időben méretes terasz egészíti ki.

Ahogyan már említettük, korábban is egyfajta intézmény volt a környéken a Póni, a közelmúltban történt átalakulással pedig egyenesen az egyik legkomolyabb fővárosi pizza lelőhellyé lépett elő, nem éppen központi elhelyezkedésű, de mindenképpen közelebb van, mint Encs és bármilyen hihetetlenül is hangzik, hasonló színvonalú tészta élményt tud kínálni, ráadásul kitűnő és természethű borok várják a felfedező kedvű vendégeket, s előrendelésre, akár kemencében sült malac, kacsa vagy libasült közül is választhatunk, BOUN APPETITO! SALUTE!